2 - A lombkorona láthatatlan énekesei
A lombkoronában számos énekesmadár él. Legtöbbször csak jellegzetes énekük árulja el jelenlétüket, ritkán kerülnek szemünk elé. Ismerjük meg őket!
Erdei pinty (Fringilla coelebs)
Az erdei pinty gyors, csattogó éneke kora tavasztól kezdve szinte minden erdőben hallható. Szép hangjáért korábban nagyra becsült, kedvelt kalitkamadár volt. Védett fajként ma már tilos fogságban tartani, de a természetben továbbra is gyönyörködhetünk trillázó énekében. Veszély esetén rövid, fémes „pink” kiáltást hallat.
Barátposzáta (Sylvia atricapilla)
A népiesen barátkának is nevezett énekesmadarunk a bokrosok és a sűrűbb aljnövényzettel rendelkező erdők lakója. Éneke két részre tagolódik: bevezető éneke egy halk, visszafogott cserregés, melyet utánzásokkal is tarkít, majd hirtelen egy szépen csengő, fuvolázó hangsorral fejezi be az előadást. A sűrű növényzetben bujkálva dalol, áprilistól már mindenfelé hallhatjuk hangját. A hím fekete „sapkájáról” könnyen felismerhető, bár viszonylag ritkán kerül szem elé. A tojót mogyoróbarna fejtetője miatt már nehéz észrevenni. Ha veszélyt érez, más poszátákhoz hasonlóan csettegő hangot ad.
Csilpcsalpfüzike (Phylloscopus collybita)
Apró termetű énekesmadarunk, mely ügyesen mozog a cserjeszintben és a lombkorona vékony ágai között, így ritkán kerül szem elé. Éneke két-három hang monoton ismételgetéséből áll, a nevében szereplő „csilpcsalp” szó ezt a jellegzetes hangsort adja vissza. A sűrű aljnövényzetű, ritkás erdők gyakori fészkelője, azonban többnyire csak a hangja árulja el a jelenlétét.
Meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes)
Legnagyobb pintyfélénk rokonaival ellentétben nem az éneklés mestere. Egyszerű, fémesen cippegő hangját gyakran hallhatjuk az erdőben, ám őt magát annál ritkábban pillanthatjuk meg. A költés kezdetéig kisebb-nagyobb csapatokban mozog, de a fiókák kirepülését követően is jellemző rá a csapatba verődés. A meggyvágók többnyire magasan, a lombkoronában tartózkodnak, így inkább csak hangjukról fedezhetjük fel őket.
