Az erdő növényei, a fák, cserjék és lágyszárúak folyamatosan versengenek egymással az éltető napfényért. Ennek eredményeként az erdő jól elkülöníthető szintekre tagolódik. Föntről lefelé haladva egyre csökken a bejutó fény mennyisége. A hazai erdőkben általában 3 szintet figyelhetünk meg: lombkoronaszint, cserjeszint, gyepszint. Az egyes erdőtípusok természeti képe e tekintetben igen változó, de a gazdag szintezettség a jó természetességi állapot egyik fokmérője.

Legfölül található a lombkoronaszint, amit különböző magasságúra növő, jellemzően 10–25 m magas fák alkotnak. Bizonyos erdőtípusokban egy felső és egy alsó lombkoronaszint is megfigyelhető: utóbbit alacsonyabb növésű fafajok (pl. gyertyán, juharok) foglalják el. A felső lombkoronaszint fái szó szerint “fürdőznek” a napfényben, de a lombozat záródásának függvényében az alsóbb szintekre is jut több-kevesebb fény.

A cserjeszintben már kevésbé fényigényes, árnytűrő fásszárúak élnek. Az 1–2 m magasra növő cserjék mellett ott találhatjuk az újulatot is: fiatal fákat és csemetéket, vagyis a következő nemzedéket.

Legalul található a gyepszint, ahová már jóval kevesebb fény jut el. Itt többségében lágyszárúak (fűfélék és más virágos növények) élnek, melyek jól tűrik az árnyalást. A kevésbé zárt lombozatú erdőkben, pl. a cseres-tölgyesekben gazdag gyepszint alakul ki, míg az erősen záródott bükkösökből szinte teljesen hiányzik. Egyes lágyszárú növények (pl. hóvirág) még a lombfakadás előtt, kora tavasszal virágoznak, kihasználva a rendelkezésre álló rövid napfényes időszakot.