Ahol az ember még nem borította fel a természet rendjét, az erdő és a nyílt (fátlan) területek között finom átmenet figyelhető meg. A lépcsőzetes felépítésű, bozótos, cserjés erdőszegély nemcsak határolja, védi az erdőt, hanem tompítja a kívülről érkező környezeti hatásokat is (pl. zaj, szél, por), és segít megőrizni az erdőre jellemző mikroklímát. Az erdőszegély harmonikussá teszi a tájképet, de esztétikai értéke mellett páratlanul gazdag élővilággal rendelkezik. Menedéket biztosít azoknak a zavarásra érzékeny élőlényeknek is, melyek a környező területeken folyó intenzív gazdálkodás miatt kiszorulnak eredeti életterükről. Védett növények (pl. erdei papucskosbor) és állatok (pl. díszes tarkalepke) sokasága kötődik ezekhez a különleges élőhelyekhez. Vannak olyan fajok, melyek az erdő és a nyílt területek “szolgáltatásait” egyaránt igénybe veszik. Jó példa erre az egerészölyv: fészkét az erdő rejti, táplálkozni azonban a szomszédos mezőkre jár ki.

Az erdőszéli cserjések a lepkék számára is bőséges táplálkozóhelyet kínálnak. Számos nappali lepkét figyelhetünk meg például a bodza vagy a szeder virágain, amint hosszú pödörnyelvükkel szívogatják a nektárt.

A cserjés erdőszélek egy kevésbé ismert, de annál érdekesebb rovart rejtenek. A nagy szentjánosbogár fényes nappal egyáltalán nem feltűnő jelenség: mindössze 1,5-2 cm hosszú, szürkésbarna színű bogár. Az igazi mutatványa sötétedés után kezdődik: a szárnyatlan nőstények potroha apró, zöldesfehér lámpásként világít a fűben, míg a hímek világítva röpködnek. A fényjelzés kettős célt szolgál: egyrészt jelzi tulajdonosa mérgező voltát („Ne egyél meg!”), valamint segíti a párok egymásra találását. A fénykibocsátás biokémiai folyamatok eredménye, a luciferin nevű szerves vegyület és oxigén reakciójaként jön létre.

Ha leszáll az éj, újabb ragadozók tűnnek fel az erdőszélen. Teljesen hangtalanul suhannak a levegőben, így a mezei pockok kizárólag a szerencséjükben bízhatnak…

Az érkező torony legfelső emelete régebben egy macskabagoly kedvenc nappali tanyája volt – legalábbis erről árulkodott a padlón heverő rengeteg bagolyköpet. A baglyok a zsákmány emészthetetlen részeit (szőr, csont, toll, rovarok kitinpáncélja stb.) tömör csomó (ún. köpet) formájában visszaöklendezik. Naponta kétszer is köpetelnek, így a gyakran használt pihenőhelyeken nagy számban halmozódik fel a bagolyköpet. A madarászok és természetkutatók nagyon örülnek, ha ilyet találnak, mert a benne levő csontmaradványokból pontosan meg lehet mondani, milyen állatok szerepeltek a bagoly étlapján.

Tudtad-e?
Tavasztól nyár derekáig az itteni erdőszéli gyepeket a mezei pacsirta hangja tölti be. Röptében hallatott éneke elképesztően változatos, percekig tartó trillázó hangsor. Előadása végeztével a madár csöndben leereszkedik a földre, fészkére – majd hamarosan újra levegőbe emelkedik és dalolni kezd, egészen szürkületig...

Az erdőszélen kis szerencsével az erdei pacsirta szomorkás hangjára is felfigyelhetünk. Ez a madár (nevével ellentétben) a fákkal tarkított nyílt területek lakója. Énekét többnyire röptében hallatja, de néha egy-egy strófa erejéig megpihen a fákon is.